A szabályokról és címkékről
Ebben az írásban a közösségi média önismereti- és életmód-szabályainak mechanizmusairól gondolkozom.
Ez az írás is, akárcsak a többi, gondolatébresztő, beszélgetésindító írás, nem egy minden részletre kiterjedő tanulmány. Erősen szubjektív, tükrözi azt, hogy én milyen buborékból látom a jelenséget.
Ha valamit nagyon könnyen megfigyelhetünk a világban, akkor az az erőteljes polarizálódás. Szinte minden témához kapcsolódó diskurzus három irányt vesz fel. Elhúz vagy az egyik vagy a másik szélsőség felé, vagy elhal a diskurzus. Ez általában akkor történik, hogyha annyira összetett a téma, hogy nem lehet polarizálni. Ilyenkor esetleg szétszedik kisebb darabokra és mindenki kirántja magának a számára megfelelő részt, a neki szimpatikus oldalra.
Az egészen biztos, hogy szabályokra szükségünk van a társadalmi együttéléshez és a világban való eligazodáshoz. A szabályok világos keretet adhatnak a viselkedésünk irányításához. Ha egy szabály egyértelmű és következetesen alkalmazzák, az megerősítheti a kívánatos viselkedést (pl. ne lopj!). Azonban, ha egy szabály túlságosan merev, komplex helyzetekben nehezen alkalmazható, az sokszor paradox módon belső ellenállást vagy a szabállyal szembeni lázadást válthat ki. Illetve ha egy szabály nagyon merev, annak akár egyszeri megszegése is erős bűntudatot és szégyent válthat ki, valamint arra késztet, hogy rejtsük el a szabályszegő “részünket”.
Ez történik sok gyámhatósági vizsgálat alá vont családban, ahol pl. az egyedül élő anya a szankcióktól való (jogos) félelme miatt hazudik a gyámhivatali dolgozónak, vagy nem mondhatja el egy szülő a családsegítőben, hogy indulatkezelési problémái vannak.
Egy hozzászólásban kaptam az alábbi gondolatot, szerintem nagyon illik ide:
“Nem akarom megütni a gyermekem amikor majd lesz egy vagy több. Viszont tételezzük fel, hogy egy szülőben elszabadul valami egy pillanatra és kioszt egy tockost, lekever egy pofont. Azonnal megbánja. De nem tudja kibeszélni magából, nem tud segítséget kérni, mert a társadalom egy hangos egysége elhiteti vele: egy polcon van azokkal, akik szisztematikusan alkalmaznak testi, lelki fenyítést és/vagy kényszerítést. Nem tudsz ezen a fronton sem diskurzust nyitni, mert nem kell a bélyeg, hogy gyerekbántalmazó vagy.”
Sok kliensem számol be hasonló helyzetek miatt érzett bűntudatról, amikor nem sikerül betartani egy étkezési szabályt, amikor nem mennek el edzeni, amikor ijedtükben ráütöttek a gyerekük fenekére, mert kiszaladt az autók közé.
Fontos látnunk azt, hogy a hatalom nemcsak fizikai vagy politikai erő, hanem minden társadalmi diskurzusba ágyazottan is jelen van. Meghatározza, hogy miről és hogyan lehet beszélni, és ennek mentén szelektálni a “társadalmilag elfogadható” és a “társadalmilag elítélt” nézőpontokat. Az olyan megosztó témák, mint az öngyilkosság, a nők elleni erőszak, a gyermekbántalmazás már eleve a hatalom által átszőtt területek. Amikor valaki ezekről szeretne beszélni, akkor kénytelen alkalmazkodni az előre meghatározott diskurzushoz, mivel minden “kilépés” megbélyegzéshez vezethet (pl. áldozathibáztatás vagy a bántalmazó védelme).
Külön árnyalja a helyzetet, hogy az érzékeny témákban nem az érvek minősége és a diszkurzus értelme számít, hanem a beszélő morális kategorizálása. Ilyen lehet pl. az, ha tartalomtól függetlenül elítélünk mindent, amit egy férfi kimond a nők jogai kapcsán, ezzel a feminizmussal kapcsolatos férfiak és nők közötti nagyon fontos diskurzus szakad meg - vagyis el sem kezdődik.
A helyzet paradox jellegét az adja, hogy a társadalmi struktúránk látszólag szabad, azonban pl. a közösségi média elterjedésével valójában egyre szűkül az a tér, ahol valódi és érdemi párbeszéd zajlik, tabuk és megbélyegzés nélkül. Elég egy rosszul megfogalmazott mondat, elég egy rossz tett és a ‘cancel culture’ örökre elintéz.
Az online pszichológiai edukációról azért írok külön, mert az én buborékomban ezt látom a legtöbbet, és azt gondolom, hogy már szinte minden social médiát használó ember követ valamilyen pszichoedukációval foglalkozó oldalt.
Az egyik szembetűnő jelenség, hogy olyan gondolatokat osztanak meg, amik a szakembereknek szólnak, azért, hogy a klienseikkel való munkában jobban megértsék a lélektani folyamatokat. Önmagukban nem feltétlenül segítenek, kicsit ahhoz hasonló, mintha fájna a gyomrom és emiatt megtanulnék mindent latinul az emésztőrendszerrel kapcsolatban. Végeredményben a gyomrom tovább fáj, de már orvosi szaknyelven tudom ezt elmondani az orvosomnak. Ami valljuk be, van, hogy segítség, de nem mindig. A lélektan szempontjából a biomedikális szemlélet nagyon korlátozó. Mindenre igaz valami és általában az ellentettje is, és minden folyamatnak ezer komplex oka lehet.
Nem igaz önmagában az a lineáris, redukált gondolatmenet, hogy ha ‘A’ igaz rád, akkor az azért van, mert ‘B’ történt veled. Például: azért halogatsz, mert elfojtott traumáid vannak.
Hasonlókat napi szinten megfigyelek a praxisomban: azért vagyok “ilyen”, mert a szülők “nárcisztikusak”, az ex vagy “nárcisztikus” vagy “borderline”, a beszélő pedig ADHD-s vagy hiperérzékeny. Ezek a keretek és címkék szerintem nem segítik az individuáció folyamatát.
Valamint azt sem, hogy szembe tudjunk nézni az árnyékunkkal. Az árnyékunkba száműzünk minden olyan tulajdonságot, impulzust és érzést, amit nem fogadunk el önmagunkban, amivel nem akarunk szembenézni. A fejlődés során mind egyéni, mind közösségi szinten szembe kell néznünk ezekkel az árnyék-tartalmakkal. Ha ezt nem tesszük meg, akkor “bűnbakot” keresünk és démonizálunk, címkézünk stb.
Jung egyik fontos üzenete az volt, hogy a világ egységét és harmóniáját csak az ellentétek egyesítésével lehet elérni. A polarizált diskurzusok világában ez azt jelenti, hogy meg kell próbálnunk meghallani és elfogadni a „másik oldal” igazságait is, még akkor is, ha azok elsőre kényelmetlenek, vagy ellentétesek a saját meggyőződésünkkel. Ez nem azonos a kompromisszummal, hanem inkább a komplexitás elfogadását és az árnyalt gondolkodást jelenti. Ha a másikra címkét teszek, megbélyegzem, akkor már nem is látom őt, mint személyt, csak mint egy elidegenített kategóriát.
Ahogy Radnóti írja:
“Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,...”
Ha összekeverem a térképet a tájjal, könnyen lehet, hogy csak gyárat és vad laktanyát látok, de ha megengedem, hogy hasson rám, hogyha merek a térkép helyett a tájra nézni, jelen vagyok, akkor közelebb jön, személyessé válik, meglátom a szöcskét, ökröt, tornyot és például a ‘nárcisztikus szülő’ mögött a traumákat átélt anyát.