Amikor valaki velem ül terápián, akár egyéniben, akár csoportban, akkor az egyik legfontosabb számomra, hogy felszabaduljon azok alól a belső feszültségek, ellentmondások, korlátok stb. alól, amik megnehezítik azt, hogy önálló, felelős, felnőtt életet élhessen. Mindezt úgy, hogy ne a terapeuta legyen az újabb hatalmi személy, akivel megtörténik a mintakövetés/lázadás játéka egy másik szinten. Erre csak az elfogadó szeretet képes szerintem. Nem könnyű ez az út a modern társadalomban, s ha európát nézem, akkor talán nálunk az egyik legnehezebb.
Hiszek abban, hogy az önismeretünk fejlesztése a legtöbb, amit a társadalmunkért, a közösségeinkért és a családunkért tudunk tenni. Kifejtem, hogy mit értek önismeret alatt és azt is, hogy miért gondolom ezt. Előre tudom, hogy nem fogok tudni minden összefüggésre megfelelő mélységben reflektálni, s biztosan lesz olyan aspektus, amiről mélyebben írhatnék, vagy ami elkerüli a figyelmemet. Ha ezen írás olvasása közben támadnak gondolataid, szólj hozzá a cikkhez, írj nekem, bővüljön tovább a kollektív tudástárunk.
Hogyan függ össze a belső fejlődés és a társadalmi felszabadulás?
A wikipédia szócikke szerint az emancipáció a latin "ex manus capere" kifejezésből ered, melynek jelentése "függetlenné válni a kéztől". Azaz felszabadulni a gyermeknek az apja kezétől, a rabszolgának a gazdája kezétől - azaz felszabadulni ezek uralma alól, önállóvá válni. A római jogban az egyén saját jogúvá válását jelentette (vagyis az apai hatalom megszűnését)
A legtöbb lelki terhünk abból származik, hogy olyan dolgokat kell megtennünk, amiket nem akarunk vagy nincs erőnk, hatalmunk olyanokat megtenni, amiket viszont szeretnénk megtenni. Az emancipációt hagyományosan a külső elnyomás alóli felszabadulással azonosítják: politikai, gazdasági vagy társadalmi értelemben vett egyenlőséggel, autonómiával és az elnyomó struktúrák lebontásával. A tíz éves praxisom alatt, mióta emberekkel foglalkozom, azt tapasztalom, hogy az egyéni szabadság egy belső folyamat eredménye. Az önismeret ilyen értelemben nem csak egy eladható pszichológiai fogalom, hanem az emancipáció legmagasabb formája. Túlmutat azon, hogy leküzdjük a külső akadályokat, a belső korlátok lebontását jelenti. Mondhatnám úgy is: a szív felszabadítása.
A történelem, különösen az elmúlt száz év rámutatott arra, hogy az önismeret a tudatos énképünk tisztázása mellett a tudattalan tartalmakhoz való hozzáférést is jelenti, ami tulajdonképpen egy vég nélküli folyamat, a tudat (én) fejlődése során folyamatosan új rétegek, mélységek válnak megismerhetővé, a személyiségfejlődés egyik legfontosabb mozzanata, az önreflexió is megszületik. Végül ennek a reflexiónak is mélyebb rétegei születnek, aminek talán a legvégső pontja magára a létezésre reflektálni, ami szerintem a spirituális út kezdete.
Ilyen értelemben a belső emancipáció nem a pszichológiai ismeretek bővítését jelenti, hanem ráébredés arra, hogy milyen hiedelmek, gondolati mintázatok és tudattalan folyamatok határozzák meg a döntéseinket, viselkedésünket. Ennek segítségével tudatosíthatjuk, hogy miért reagálunk bizonyos módon különböző helyzetekben és ezek a tudatos vagy tudattalan reakciók hogyan alakítják a kapcsolatainkat. Végül talán a legfontosabb: képessé válunk a saját érzelmi világunk megértésére, projekcióink és elhárító mechanizmusaink felismerésére, megváltoztatására.
Ennek segítségével egyre kevésbé leszünk kiszolgáltatottjai a belső automatizmusoknak és a külső környezeti hatásoknak. Ez maga az emancipáció folyamata, hiszen így nagyobb autonómiánk lesz a saját életünk felett. Az elmúlt évtizedek társadalmi krízisei arra világítottak rá, hogy a legmélyebb rabság nem feltétlenül a külső elnyomásból fakadt, hanem abból, hogy rögzülnek a belső pszichés struktúráink, azaz nem itt és most az életre, hanem akár évtizedes merev belső képekre reagálunk. Például elfogadjuk a szolgalelkűséget, csak elszenvedjük azt, hogy az identitásunkat a bal sors régóta csak tépi, tépi. Ezt kihasználja a hatalom és a kapitalizmus, hiszen a belső feszültségünk növekedésével egyre nyitottabbá válunk az autoriter vezetők manipulációjára, a fogyasztásra, mint szorongáscsökkentő viselkedésre és az elidegenedésre, hiszen a belső világunk érthetetlen impulzusai ijesztőek és gyakran szemben állnak a társadalmi normák, kulturális elvárások és családi minták korlátozó elemeivel.
A belső emancipáció, önmagunk felszabadítása a hatalmi struktúrák alól (ez alatt értem a családi, vallási, párkapcsolati, bármilyen hatalmi struktúrát) az önismeret útján válik lehetővé. Ez magával hozza az egészséges belső kritikus megszületését. Erre a felnőtt részre azért van hatalmas szükség, mert különösen a mi társadalmunkban rengetegen úgy élik le az életüket, hogy egy belső bíráló hang folyamatosan kísérti őket, az a hang, ami a korai szülői és társadalmi üzenetek internalizált (belsővé tett) változatai. Azaz legtöbbször bűntudat és szégyen. Az önismereti munka során ennek a rendszernek a dekonstrukciója történik, ami azt teszi lehetővé, hogy saját értékrendet alakítsunk ki, és döntéseinket ne külső nyomás vagy a belső kondicionálás alapján hozzuk meg. Ennek része az is, hogy nem csupán felismerjük, hanem képessé válunk a transzgenerációs mintáink meghaladására, aminek nem az a lényege, hogy mi teljesen “kigyógyuljunk” belőlük, hiszen vannak és lesznek olyan traumáink, amik örökre velünk maradnak. Az a célja, hogy a tudatosodás által képessé válunk arra, hogy ne adjuk tovább ezeket a mintákat a következő generációnak, ezzel formálva a jövő társadalmát, illetve az emberi létezés egyik legmagasabb szintjét, az ön-transzcendenciát gyakoroljuk, azaz eldöntjük, hogy milyen nyomot akarunk hagyni az idő homokjában az utánunk jövők számára.
Ha az identitásunk rugalmassá válik az önismereti munka és a reflextív kapcsolataink mélyülése által, akkor az olyan merev társadalmi struktúrák, mint például a nemi- és munkahelyi szerepek, a szülői mintázatok, a politikai/hatalmi struktúra elkezdenek egyre rugalmasabbá válni, hiszen a társadalom mi vagyunk.
A belső emancipáció nem egy lezárható folyamat, életünk végéig tart, minden nap a belső szabadság egy mélyebb szintjére juthatunk el. Ez nem a külső kontroll hiányát jelenti, nem is azt, hogy a társadalmi szabályokat megszüntetjük, hanem azt jelenti, hogy a belső szabadság és tudatosság valamint a válaszképesség mélyül.
Egy érett, önazonos ember nem csupán robotpilóta üzemmódban reagál a környezetére, hanem reflektál saját belső működésére is. Ez a reflexió teszi lehetővé, hogy ne csupán egyéni szinten, hanem közösségi szinten is jelen legyünk a felszabadulás folyamatában. Az önismereti munka nem csak az egyéni szabadsághoz vezet, hanem egy tudatosabb társadalmi részvételhez is. Egy olyan kreatív, konstruktív, proaktív irányba mutat, ahol az elégedetlenség nem egy reaktív ellenállásban, panaszkodásban, elfordulásban vagy kimenekülésben mutatkozik meg, hanem valami közös új építésében, egy magasabb szinten.
A kettő, azaz az önismeret és az emancipáció együtt kell történjen. A történelem és a társadalomtudományok mellett erre mutat rá az összes misztikus út is: ami bent, az kint, ami lent, az fent. Azaz, ha egyéni szinten az önismeretünk és önreflexiónk mélyítése által megszabadulunk a belső, rögzült, korlátozó mintáinktól, úgy társadalmi szinten is képessé válunk a cselekvő részvételre és a társadalmi struktúrák tudatos alakítására, a mindenkori hatalom kritikájára és lebontására, ha arra szükség van.
Végezetül egy fontos gondolatot hozok, amin érdemes elgondolkodni.
A társadalmi struktúrák, osztályok, ahogy a múltban ismertük őket, kezdenek átalakulni. Létrejött egy olyan réteg, akinek van elég pénze, hatalma, erőforrása arra, hogy nagyjából azt csináljon, amit akar. Eljárhat pszichológushoz, egész évben utazhat, képezheti magát, magánorvoshoz járhat, digitális nomádként dolgozhat Baliról, gyerekét magániskolákban taníttathatja. Ez kívülről a tiszta szabadság illúziója. Azonban, ha nem foglalkozunk azzal, hogy ez a minőségű oktatás, egészségügyi ellátás, élelmiszer, munkakörülmény stb. mindenkinek járjon, akkor nem a szabadságot szeretjük, hanem a saját kiváltságos helyzetünket. Ez épp a legnagyobb elősegítője az elégedetlenség, a verseny, a kapitalizmus - és a már rég nem működő struktúrák fenntartásának.