A trauma és a közösség

A trauma egyéni vagy társadalmi jelenség? A társadalmi narratívák szerepe a trauma feldolgozásában.

Nemrég egy bejegyzésben nagyon leegyszerűsítve azt írtam, hogy a traumák nem dolgozhatók fel a tömeg szintjén, a társadalomnak nem traumája van, az az egyéné. A tartalmi korlátok miatt fontos részletek kimaradtak a bejegyzésből, értékes hozzászólásokat és üzeneteket olvasva arra jutottam, hogy részletesebben írok erről, s még így is csak egy nagyon kis szeletét fogom érinteni a témának. Érdemes utána olvasni.

Az utóbbi években a trauma mint fogalom köznyelvivé vált. Ahogy korábban, ha valaki rosszkedvű volt, akkor egyből depressziós, depis jelzővel illették, vagy illette magát, most a trauma került elő, a legkisebb mentális terhelésre is van, hogy használják: traumatizál.

A trauma pszichológiai értelemben olyan mély megrázó élmény, ami meghaladja az egyén érzelmi és kognitív megküzdési kapacitását.

Ebből eredően nem az a trauma, ami történt, hanem ahogy az egyénben megtörtént - van akinek egy adott esemény nem okoz traumát, és van, akinek ugyanaz az esemény súlyos traumát okoz. Egy traumatikus esemény hatása nemcsak érzelmileg megterhelő, hanem testi, neurobiológiai és viselkedési szinten is megjelenik, általában nem múlik el magától, és gyakran hosszú távú következményekkel jár az élményt átélt ember életútjára. Rendszerszinten nézve pedig minden emberre, aki szoros kapcsolatban áll az élmény hordozójával.

Ha szigorúan a traumakutatás oldaláról közelítünk, akkor az olyan fogalmak, mint a poszttraumás stressz zavar (PTSD) kifejezetten az egyénre vonatkoznak, a diagnózis az egyén szubjektív élményein alapszik, ami lehet emlékbetörés, érzelmi szétesés, pánikroham stb. Ilyen értelemben a trauma alapvetően az egyéni szinten értelmezhető. Az események kollektív értelmezése inkább a történelmi vagy kulturális narratíva szintjén zajlik, mintsem a klinikai értelemben vett traumatikus élmény szintjén.

Az utóbbi évtizedekben a „kollektív trauma” kifejezés egyre gyakrabban bukkan fel a társadalomtudományok, a pszichológia és a közbeszéd területén. A fogalom gyakran arra utal, hogy nagyobb közösségeket, akár egész nemzeteket vagy kultúrákat érintő traumatikus események nyomai megfigyelhetők a kollektív emlékezetben és identitásban. Ugyanakkor a trauma, mint jelenség, mindig egyéni szinten jelenik meg, és minden kollektív trauma-narratíva az egyéni szinten megélt szenvedések összegzéseként érthető meg. Ez az írás e kritikai megközelítést járja körül, érveket sorakoztatva fel amellett, hogy a traumát alapvetően egyéni jelenségként kell kezelni, és az úgynevezett kollektív traumák feldolgozása is csak az egyéni szembenézés útján valósulhatnak meg.

Éppen ezért nem a kollektív trauma fogalmat használom innentől, hanem Máté-Tóth András által bevezetett sebzett kollektív identitás fogalmával írom le a jelenséget. A sebzett kollektív identitás fogalma arra utal, hogy a Kelet-Közép-Európa térség társadalmai a múltbeli traumák (háborúk, elnyomások, diktatúrák, határváltozások) révén olyan önképet alakítottak ki, amelyben a szenvedés, a veszteség és a történelmi igazságtalanság központi szerepet játszik. Ez a sérült identitás nemcsak a múlt megítélését, hanem a jelen politikai és társadalmi attitűdjeit is befolyásolja. Természetesen ez mindenhol a világon így van, de a szerző ezt a térséget vizsgálta.

A sebzett kollektív identitást olyan esemény (események sora) alakítja ki, ami(k) nagyobb embercsoportokat érintenek, például a háborúk, népirtások, természeti katasztrófák vagy a rendszerszintű elnyomás. Ebből a szempontból nézve a kollektív trauma azokban a narratívákban él tovább, amiket a közösségek kialakítanak az eseményekről. Ez azt jelenti, hogy a kollektív identitás hordozza a trauma történeti képét (vagy éppen a történet megszakadása maga a kollektív seb), de a trauma tüneteit, terhét, élményét az egyén viseli.

Ez transzgenerációs szinten is megmutatkozik, a történelmi tragédiák az egyes túlélők emlékezete által beépülnek a családokba, közösségekbe, a közösség identitásába (pl. zsidó közösségek kultúrájába, végül akár egy egész ország emlékezetpolitikájába (Hiroshima - Japán; trianon, ‘56 - Magyarország).

Itt keveredik a társadalomtudományi álláspont és az egyénnel foglalkozó lélektani, hiszen ha közelebb megyünk, a sebzett kollektív identitás (kollektív trauma) narratívája mindig az egyének történetéből és élményeiből tevődik össze. Ha egy közösségben az egyes emberek érzelmi reakciója és élményei nem szerveződnének egy közös narratívába, akkor nem alakulna ki a sebzett kollektív identitás sem. Ami szintén probléma lehet, hiszen ha nem kerül bele a társadalmi narratíva által a közbeszédbe egy esemény, akkor a traumát átélt emberek egyedül maradnak, nem tudnak róla beszélni, egyedül viszik tovább a trauma terhét. Ez jellegzetesen pl. háborús események után nem az áldozatok, hanem az elkövetők (és családjaik) oldalán jelenik meg, ahol tabu az elkövetett bűnökről beszélni.

A sebzett kollektív identitás gyógyításához és fennmaradásához is elengedhetetlen az egyéni szintű feldolgozás. Mindenki kontextusban éli meg a traumáit. A közösségi narratívák, legyenek azok művészeti alkotások, megemlékezések, társadalmi párbeszédek, azt segítik elő, hogy az egyén szembe tudjon nézni a saját élményével.

Ebben az értelemben használtam a bejegyzésemben azt, hogy a tömegnek nincs traumája, hanem történetei vannak, az egyének traumáiból építkezve. Az integráció mindig az egyes ember tudatában (és idegrendszerében) zajlik, még akkor is, ha a folyamatot közösségi események segítik. A társadalom szerepe abban áll, hogy a közös emlékezet és a közbeszéd keretet adjon az egyéni élmények értelmezésének. Erre példa Gisèle Pélicot története, aki a saját traumájának feldolgozása és a bűnösök felelősségre vonása által rengeteg nőnek segített a saját szexuális traumájával szembenézni, Pélicot képes volt megmutatni, hogy a szégyen nem kell az övé legyen, mert az elkövető tette a szégyenteljes. A társadalmi szembenézés nem helyettesíti, hanem támogatja az egyéni feldolgozás folyamatát.

Az a gondolat, hogy egy közösség önmagában ‘traumatizálódhat’, figyelmen kívül hagyja a trauma biológiai és pszichológiai alapjait, ami egyénenként nagyon eltérő. Formát ölt a kollektív narratívában, mégis egyéni természetű jelenség. A társadalmi kontextus abban áll, hogy támogatja vagy rontja az egyéni értelmezést, a trauma feldolgozását. Éppen ezért az emlékezetpolitikában jelenleg használt elidegenítő kifejezések, amikor mindig országról, nemzetről beszélnek, és nem az egyes emberek fájdalmáról, azt segíti elő, hogy nem kerüljünk közel a megélt élményhez, ezáltal a gyógyulás sem következhet be, hiszen a gyógyulás az egyén szintjén zajlik, ami lassan, akár több generáció alatt írja át a sebzett kollektív identitást.

Felhasznált és ajánlott irodalom

1. Máté-Tóth, A. & Balassa, B. (2022). A traumatizált társadalmi tudat dimenziói. Szociológiai Szemle 32(2): 57–77. Elérhető: https://szociologia.hu/uploads/57_77_JAV_01.pdf

2. Herman, Judith (2017). Trauma és gyógyulás: Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Ursus Libris Kiadó.

3. Van der Kolk, Bessel (2020). A test mindent számon tart: Az agy, az elme és a test szerepe a traumafeldolgozásban. Ursus Libris Kiadó.

4. Alexander, Jeffrey C. (2009). Kulturális trauma és kollektív identitás. Megjelent: Replika, 2009/66–67(223–248.)

5. Árkovits Amaryl, Terenyi Zoltán és Varga S. Katalin (szerk.) (2023). Trauma-kaleidoszkóp. Oriold és Társai Kiadó.

Eelco Böhtlingk/Unsplash

Az idei csoportokban kiemelten fogunk ezekkel a témákkal dolgozni. A csoportokról itt írtam:

Köszönöm, ha megosztod gondolataidat, élményeidet az írás kapcsán.

Ha tetszett, iratkozz fel vagy küldd tovább.