Az "Én" mint gondolat

Filozófiai utazás egy zen mester szavai és a kontextuális pszichológia nyomán

Shunryu Suzuki zen mester ikonikus mondata – „You exist as an idea in your mind” – nem csupán egy jól hangzó gondolat a japán buddhista bölcsességből, hanem mély filozófiai gondolatokat is felvet, valamint tapasztalatként is megállja a helyét. Ez a kijelentés megkérdőjelezi az emberi identitás természetéről alkotott hétköznapi elképzeléseinket. Milyen értelemben létezhetünk pusztán egy gondolatként? Ha az ‘én’ gondolat, akkor ki az, aki gondolja? Mi marad, ha a gondolatainkat leválasztjuk önmagunkról?

Az "Én" illúziója

A nyugati filozófiában Descartes híres kijelentése – „Cogito, ergo sum” (Gondolkodom, tehát vagyok) – a felvilágosodás óta a nyugati gondolkodás egyik origója. De mi van, ha épp a gondolkodás köt minket egy illúzióhoz? Suzuki szavai arra utalnak, hogy az „én” nem valami állandó, kézzelfogható létező, hanem csupán egy mentális konstrukció. Ez a megközelítés a buddhista tanításokból (is) ered, ahol az „én” egy illuzórikus koncepció, amit az elme teremt, de annyira erősen kötődünk ehhez az elképzeléshez, hogy hamis voltát el is felejtjük.

A buddhista filozófia szerint az identitásunk többé-kevésbé a múlandó tapasztalataink és emlékeink mozaikja. Ha elfogadjuk, hogy az „én” csupán egy gondolat, akkor felmerül a kérdés: mi marad, ha elengedjük ezt a gondolatot? Ez a kérdés központi szerepet játszik a meditációs gyakorlatban.

Az identitás folyamatos változása

Az „én” nem abban az értelemben illúzió, hogy egyáltalán nem létezik, mint fogalmi rendszer. Ami nekünk embereknek sok szenvedést okoz, hogy ennek a gondolati konstrukciónak egy-egy kimerevített pillanatképét tekintjük valóságnak (ilyen vagyok, ez vagyok) és nem folyamatként tekintünk rá. Herakleitosz híres mondása: „Ugyanabba a folyóba nem léphetünk kétszer” nem csak úgy értelmezhető, hogy a folyó folyamatosan változik, hanem úgy is, hogy mi sem maradunk ugyanazok a személyek, mert minden pillanatban változunk, ahogy a gondolataink, tapasztalataink és érzelmeink áramlanak. 

Az identitás folytonossága egy narratíva, amit az elménk teremt – egy történet, amelyet önmagunkról mesélünk. És ez nagyon is rendben van így. De mi van akkor, ha ez a történet megszakad? Amikor valami olyan történik velünk, amit nem tudunk ebbe a narratív képbe beilleszteni? Mi van, ha túlságosan ragaszkodunk ehhez a történethez? És mi történik akkor, ha abbahagyjuk a történet mesélését?

Az élet egy másik perspektívából

Suzuki üzenete arra emlékeztet, hogy az életünket gyakran az elménk szűrőjén keresztül éljük, de ez a szűrő nem a valóság maga. A zen gyakorlataiban hangsúlyos, hogy a valóság közvetlen megtapasztalása – a gondolatok és koncepciók nélküli látás – vezethet el bennünket a szabadsághoz. 

Amikor felismerjük, hogy az „én” csupán egy gondolat, akkor felszabadulhatunk a belső konfliktusok, az önértékelési problémák és a szorongás alól. Ez nem azt jelenti, hogy az identitásunk megszűnik, hanem azt, hogy nem ragaszkodunk hozzá olyan görcsösen.

Ahol kelet és nyugat összeér

A kontextuális pszichológia az emberi viselkedést és élményt a környezet, a kapcsolatok és a helyzetek tágabb összefüggéseiben vizsgálja. Akárcsak a buddhista tanítások, a kontextuális pszichológia szerint, az identitásunk nem egy állandó, belső lényeg, hanem egy folyamatosan változó konstrukció, ami a kontextus függvényében alakul. A kontextuális pszichológia egyik kulcsterülete az „én” szerepének vizsgálata, különösen az Acceptance and Commitment Therapy (ACT, Elfogadás és Elköteleződés Terápis) és más, harmadik generációs¹ terápiás megközelítésekben.

Az „én” fogalma a kontextuális pszichológiában

A kontextuális pszichológia szerint az „én” nem egy fix valami, hanem egy olyan fogalom, amit az élethelyzeteinkben és kapcsolatainkban alakítunk ki és értelmezünk. Ez a nézőpont párhuzamba állítható a buddhista szemlélettel és Shunryu Suzuki idézetével, amely az „ént” mint gondolatot írja le. Az ACT különbséget tesz az alábbi két „én” között:

1. Gondolati vagy konceptualizált én (conceptualized self):

Ez az „én” az, amit történetekben mesélünk el magunkról. Ez magában foglalja az emlékeinket, a társadalmi szerepeinket, a címkéinket és az önmagunkkal kapcsolatos vélekedéseinket. A gondolati én azonban merevvé válhat, és korlátozhat minket, különösen akkor, ha túlzottan azonosulunk vele. Például: „Én egy sikeres szakember vagyok” vagy „Én mindig rossz döntéseket hozok.” “Én buta vagyok.” stb.

A konceptualizált én úgy jön létre, hogy folyamatosan magunkévá tesszük a társadalmi és személyes élményeinket, például azt, hogy hogyan reagáltak ránk a szüleink, tanáraink, barátaink, ami keveredik a kulturális elvárásokkal (‘egy sikeres ember anyagi biztonságban van.’ - tehát ha épp valami miatt nem vagyok anyagi biztonságban, akkor nem élhetem meg, hogy sikeres vagyok.) Ahogy öregszünk egyre több emlék, tapasztalat, gondolat és hiedelem is beépül a gondolati én-be. Például néhány rossz párkapcsolati tapasztalat után már azt mondjuk “nekem nincs szerencsém a párkapcsolatokban, rossz szerelmi döntéseket hozó ember vagyok”.

Ezek a történetek segítenek megérteni, hogy kik vagyunk, de gyakran merevvé és fixáltá válnak. A probléma azzal jön létre, hogy bizonyos helyzetekben a konceptualizált én elkezdi beszűkíteni az önmagunkról ‘alkotható’ képet és merev keretek közé szorítja a viselkedésünket. Például sokan mondják azt, hogy ‘nekem nincs jó nyelvérzékem’ vagy ‘nincs hallásom a zenéhez’, ami megakadályozza azt, hogy ezeken a területeken egyáltalán próbát tegyünk a tanulásra és fejlődésre. Egy másik gyakori helyzet a folyamatos megfelelési kényszer, amit az olyan konceptuális én-történetek hoznak létre, mint a “mindig erősnek kell lennem”, a “férfiak nem sírnak”, “a mi családunkban mindenki keményen dolgozik”. Ezzel olyan értékeket szorítunk háttérbe, ami igazán fontos, még akkor is, ha erről tudomásunk van, csak nem tudunk kilépni a gondolati én szorító erejéből.

2. Megfigyelő én (observing self):

Ez az „én” az a tudatos jelenlét, amely az élményeket közvetlenül tapasztalja. Ez az a részünk, ami látja, hogy gondolataink és érzéseink változnak, és hogy nem vagyunk ezekhez kötve. A megfigyelő én nem narratívában gondolkodik, hanem egyszerűen „van”. Az ACT - akárcsak a legtöbb keleti pszichológiai megközelítés - ezt az ént a belső szabadság forrásának tartja, mivel segít felismerni, hogy a gondolataink és érzéseink nem teljesen azonosak velünk. Képesek vagyunk ‘tartalmazni az érzéseinket’, ami egyfajta belső tágasságot feltételez.

Kontextus és az „én” rugalmassága

A kontextuális pszichológia egyik központi fogalma a pszichológiai rugalmasság (reziliencia), ami azt jelenti, hogy képesek vagyunk az aktuális helyzet igényeihez alkalmazkodni, anélkül hogy mereven ragaszkodnánk az „én”-ünkről alkotott elképzeléseinkhez. Ez lehetővé teszi, hogy az életünket ne teljesen a múltbeli történetek vagy társadalmi szerepek irányítsák, hanem az értékeink és az adott pillanat tapasztalatai.

Például:

- Ha valaki a „kudarc” címkét aggatja magára, mert korábban megélte a sikertelenséget, ez a gondolati én megakadályozhatja, hogy újra kockázatot vállaljon.

- Ha viszont a megfigyelő énből tekint a helyzetre, akkor felismerheti, hogy a kudarc nem határozza meg őt mint személyt a jelenben (és a jövőben), és szabadabban cselekedhet.

Azáltal, hogy az „én”-t nem egy merev fogalomként, hanem egy rugalmas, változó jelenségként értelmezzük, észrevehetjük a gondolati én történeteinek uralmát, és a megfigyelő én szemszögébe is elkezdhetünk bepillantani. Ettől elfogadóbbá, szabadabbá és hitelesebbé válhatunk.

A konceptualizált én elengedése

A konceptualizált én korlátozásainak feloldása nem azt jelenti, hogy teljesen el kell vetni az identitásunkat, hanem hogy felismerjük annak relatív természetét, és nem engedjük, hogy ez uralja az életünket. Úgy tekintünk a gondolati én-t kialakító érzésekre, gondolatokra, mint ahogy a felhők úsznak az égen. Ez a folyamat az Acceptance and Commitment Therapy (ACT) egyik központi célja.

Különbség a gondolatok és a valóság között

Az első lépés annak felismerése, hogy az „énről” szóló gondolataink nem tények, hanem csak történetek. Például:

Gondolhatjuk magunkról ezt: „Én soha nem leszek elég jó”, de megvizsgálhatjuk így: „Ez egy gondolat, nem a valóság.” vagy “Most van egy ilyen gondolatom magamról, miszerint…”

A megfigyelő én fejlesztése

A megfigyelő én (observing self) segít abban, hogy azonosítsuk a konceptualizált én történeteit, de ne ragadjunk bele. Például, ha a gondolataink az „én mindig rossz döntéseket hozok” körül forognak, a megfigyelő én képes észrevenni: „Ezt a gondolatot tapasztalom, de nem ez határozza meg a cselekvéseimet.”

Az értékekhez való igazodás

A konceptualizált én történeteit gyakran helyettesíthetjük más, fontosabb értékeinkkel. Például, ahelyett, hogy az identitásunkat a „sikeresség” történetébe zárnánk, fókuszálhatunk arra, hogy a munkánkkal másokat segítsünk, ha ez a belső értékünk.

Példák a konceptualizált én működésére

A konceptualizált én egyik tipikus példája a fogyasztói magatartás. Az „én” történetei termékekkel kapcsolódnak össze: „Ha megveszem ezt az autót, akkor sikeres ember leszek.” Az ilyen narratívák belső kiüresedéshez vezetnek, mert a fogyasztás soha nem tölti be mélyebb szükségleteinket.

Egy konfliktus során valaki azt gondolhatja: „Én mindig az áldozat vagyok ebben a kapcsolatban.” Ez a történet igazolhatja a passzív viselkedést, de közben lehetetlenné teszi a helyzetben a felelősségvállalást és a cselekvést.

Az önmagunkkal kapcsolatos negatív történetek – például „én értéktelen vagyok” – gyakran szégyenérzethez vezetnek, amit aztán a világra kivetített dühként élhetünk meg.

S ne feledjük, hogy a konceptualizált és megfigyelő én-ről alkotott hiedelmeink és gondolataink is csak gondolatok, nem érdemes a meghaladásához sem túl erősen ragaszkodni. Az írásom célja az, hogy bátorítsalak arra, hogy megengedő kíváncsisággal és tágabb perspektívából nézz rá az én-ről szóló történeteidre, ami segít szabadabban és belső értékek mentén dönteni és abban, hogy elfogadd magad éppen olyannak, amilyen most vagy.

Köszönet a klienseimnek és dr. Márky Ádámnak, akik inspiráltak a cikk megírására.

Felhasznált és ajánlott irodalom

1. Hayes, S. C., Strosahl, K. D., & Wilson, K. G. (2011). Acceptance and commitment therapy: The process and practice of mindful change (2nd ed.). The Guilford Press.

2. Baumeister, R. F. (1999). The self in social psychology. Psychology Press.

3. Giddens, A. (1991). Modernity and self-identity: Self and society in the late modern age. Stanford University Press.

4. Linehan, M. M. (1993). Cognitive-behavioral treatment of borderline personality disorder. The Guilford Press.

5. Kabat-Zinn, J. (1990). Full catastrophe living: Using the wisdom of your body and mind to face stress, pain, and illness. Dell Publishing.

6. Rogers, C. R. (2011). Valakivé válni: A személyiség születése. Edge 2000 Kiadó.

7. Harris, R. (2021). A boldogságcsapda: Hogyan hagyjunk fel az állandó elégedetlenkedéssel és kezdjünk el igazán élni? Kulcslyuk Kiadó.

8. Kabat-Zinn, J. (2007). A tudatos jelenlét gyógyító ereje. Ursus Libris Kiadó.

9. Békési Márta (2016). Érzelmek tengerén: Mindfulness a gyakorlatban. HVG Könyvek.

10. Rogers, C. R. (1994). A személyiség kialakulása. Edge 2000 Kiadó.

11. Csepeli György (2001). Szociálpszichológia. Osiris Kiadó.

1. Azért harmadik generációs, mert a kognitív terápiáknak három nagy hulláma volt eddig, az első kifejezetten a viselkedés megváltoztatására irányult, főleg kondícionálással dolgozva, a második a kognitív viselkedésterápia (CBT), ami a gondolatok és érzelmek viselkedésre gyakorolt hatásával foglalkozott, és ezt követte a harmadik hullám, a kontextuális és elfogadás-alapú megközelítések, amilyen az ACT is, de ide tartozik a Dialektikus viselkedésterápia (DBT) és a mindfulness alapú módszerek is (pl. MBCT).

Mondd el a véleményed: